Nem telefontéma volt. A magyar állampapírok tömeges eladásának harmadnapján, amikor a budapesti nemzeti bank a forint árfolyamának megőrzésére lassan már egymilliárd eurót költött, és amikor a Nemzetgazdasági Minisztériumban először hangzottak el az összehangolt pénzügyi támadásról szóló hipotézisek (konkrét bizonyítékok egyelőre nem voltak), nos, ennek a harmadik napnak a reggelén Magyarország miniszterelnöke felszállt a Malév menetrendszerinti berlini járatára. Fél nyolckor indult, és két órával később a kimondhatatlan nevű Herman von Schwainitz kancelláriaminiszter kíséretében a berlini Reichstagra néző hipermodern kormányépület hófehér lépcsőjén ment felfelé. Európa nyolcvanmilliós motorjának, ennek a Németország nevű gazdasági behemótnak a parancsnoka a dolgozószobájában várta. A magyar miniszterelnök egyedül érezte magát. ….

Kinyitották előtte az ajtót, a testőrök lemaradtak, és a magyar kormányfő belépett Németország nemrégiben megválasztott újvezetőjéhez. A kancellár felállt az asztalánál, de nem lépett semerre, csak várt rá, hogy ő odajáruljon elé.
Borzasztó érzés volt. Szinte megalázó. A kancellár azonnal úgy bánt vele, mint egy kisiskolással, akit most majd jól megszid a tanár bácsi. Ebből az egyetlen mozdulatból, az asztal mögött maradó kancellár néma várakozásából tudta, hogy hiába jött. Feleslegesen. Ha itt, ebben a percben sarkon fordulhat, ha elnézést kérhet, hogy bocsánat, tévedés, felejtsük el, akkor még megspórolhatná a következő egy órát. A finom, kulturált leckéztetést, ami persze udvarias helyzetértékelésnek lesz álcázva, de mégis precízen és könyörtelenül elhelyezi Magyarországot az európai térképen. ….Türelmesen hallgatta a selyempapírba csomagolt szemrehányásokat, amiket a német ipari lobbi érdekeit képviselő, bajor származású kancellár arisztokratikus eleganciával pöccintett felé.
A magyarországi német bankok pár évvel ezelőtti különadóztatását, az élelmiszerláncok extraadóját, az E.ON elleni lépéseket és így tovább, a kancellár csak mondta és mondta. Talán a Magyar Telekom megsarcolása fájt neki a legjobban. – Ezt mégis hogy képzelték önök, magyarok? – A kancellár hátradőlt a vékony fémkarfás székben. A rugalmas szerkezet lágyan engedett, fékezte, lassította a mozdulatot. – A Magyar Telekom többségi tulajdonosa a Deutsche Telekom, annak pedig a többségi tulajdonosa a német szövetségi állam, vagyis a német adófizetők. – Most már nagyon kioktató volt a hangnem. – Amikor önök mindenféle extraprofitra hivatkozva felhergelik a szavazóikat a Magyarországon befektető külföldi cégek ellen, és különadókat vetnek ki rájuk, akkor a szó szoros értelmében a szorgalmas, spórolós német emberek zsebéből veszik ki a pénzt. Nem holmi szivarozó, pocakos milliárdosokéból! – A német kancellár a bőrszéken ülve kidüllesztette és megveregette a hasát, mintha ő is egyike lenne az ilyen utálni való dúsgazdagoknak.
– Önök meglopnak minket, németeket! Önök, akik nem spóroltak, nem dolgoztak szorgalmasan, csak henyéltek, eladósodtak, felélték a hiteleiket.
Mégis hogy képzeli ezt Magyarország?
A kancellár mindezt egy szuszra, tisztán, tagoltan mondta el. Hangjában nem lehetett érezni indulatot, egyszerűen csak tanár bácsisan kioktatta a tízmilliós, mini-Magyarországnak, ennek a zűrös, Balkán felé csúszó országnak a kormányfőjét. A magyarok 1989 óta annyi, de annyi csalódást okoztak a Nyugatnak. Annyira másmilyenek voltak, mint amilyennek korábban Berlinben, Párizsban vagy éppen Londonban képzelték őket. Főleg 1956 emléke alapján.
Ez járt most a német kancellár fejében, miközben a Deutsche Telekom fájdalmáról, a spórolós, csoda szorgalmas német emberfajtáról beszélt.
És ez már sok volt. Tényleg sok. Ez a felsőbbrendűség, amit hiába próbált nyugodt hangvétellel leplezni, kiérződött a német államférfi szavaiból.
A gőg! 
– És önök hogy képzelik? – A magyar miniszterelnök kérdése a levegőben maradt, mert nem mondta meg rögtön, hogy mire gondol. Inkább lassan előredőlt a fekete bőrszéken. Elengedte a hideg acél karfát, és rákönyökölt a takarékos, pár centi vastag asztallapra. Félresöpörte a közéjük állított rózsákat (mit keresnek itt rózsák, micsoda műmájerek ezek a németek, gondolta a mozdulat közben). Aztán amikor már nem lehetett a virágok mögé bújni, akkor a magyar kisdiák választékos német tudással visszabeszélt a meglepődött tanár bácsinak. – Mégis hogy képzelik, hogy a bankjaik értelmetlen, becsapós hitelekkel adósságba kergetik fél Kelet-Európát, a portugálokat, a spanyolokat, a görögöket. Tudatlan emberek millióit!
Aztán amikor azok beleroppannak a teherbe, akkor, vegyük például a görögöket, pökhendien lusta tzatziki evőknek csúfolják őket. A kancellár nem is értette, hogy a magyar kormányfő miről beszél, de már nem kellett sokat várnia a magyarázatra. – Mégis hogy képzelték azt 2011 közepén, hogy az eladósodott görögöket, tulajdonképpen persze a Görögországban veszteségeket elszenvedő, kapzsi német bankokat csak akkor hajlandók kisegíteni, ha Athén ötvenmilliárd eurónyi vagyont privatizál? – A magyar kormányfő akcentusán érződött az indulat. – Arra kényszerítették a tzatziki evőket, hogy adják el a legértékesebb állami vagyont. A pireuszi kikötő termináljait például, az athéni vízműveket, az ottani szerencsejáték-vállalatot és persze, ha már a csoda becsületes Deutsche Telekom szóba került, előírták nekik, hogy adják el a görög állami telefontársaság 46százaléknyi tulajdonrészét is.
Mint mi magyarok egykor a Matávot, a mi telefontársaságunkat!
A német kancellárnak kezdett nem tetszeni ez a hang, ez a történet, és ezért udvariasan fölemelte a kezét, mint aki szót kér, de nem kapott. A magyar miniszterelnök most már befejezi, ha törik, ha szakad, látszott rajta. – Ha jól tudom, kancellár úr – váltott kicsit enyhébb, nyugodtabb hangvételre a magyar politikus, mert érezte, hogy így időt nyer –, ha jól tudom, a telefontársaság majdnem ötvenszázalékos tulajdonrészéért a görögöknek járó milliárdokat a Deutsche Telekom már be sem utalta Görögországba, hanem egyből azokhoz a német bankokhoz küldte, amiknek Athén tartozott. Mi történt tehát? – Költői kérdés volt természetesen. – Egyik német vállalat utalt a másik német vállalatnak, ők a pénzükhöz jutottak, miközben a görögök soha nem is látták azokat a milliárdokat, amiket most majd mégis nekik kell visszafizetniük.
És nyögni is fogják évekig. Cserébe mindezért a behemót német állam zsebre tette a görög telefontársaságot, még az is az önöké lett, nem csak a hitelek kamatai. Sőt a németek olyan arcátlanok, hogy ezek után elvárják, hogy a lusta tzatzikievők mindezt még meg is köszönjék nekik. – A magyar miniszterelnök hirtelen felállt a székből, az oldalához szorította mindkét kezét, és lehajtotta a fejét. Úgy szavalta a következő mondatokat, mint a bűnbocsánatot. – Köszönjük szépen, kedves, szorgalmas német emberek, hogy ilyen rafináltan kifosztottatok bennünket. Hogy tönkretettétek Görögországot. A Frankfurtban kibocsátott eurótokkal, a bankjaitokkal. – Újra leült. – Úgyhogy az ön kérdését idézve, kancellár úr, én is azt szeretném tudni, hogy mégis hogy képzelik ezt önök, németek. Ezt a fajta európai rendet? Ezt a modern kori leigázást? … 
A német kancellár szinte bocsánatkérően, mentegetőzve közölte, hogy ő már azzal a finn típusú választási ígérettel került hatalomra, hogy az uniós országokon mostantól csak úgy segíthet Németország, ha azonnal tulajdont, értékesíthető vagyont is kap cserébe.
Mint a görögöknél. A pártját támogató nagyvállalati lobbi pedig először is kéri vissza a milliárdjait.
Ha Magyarország erre hajlandó lesz, eladni például a termőföldjeit, az ásványvízkészletét meg még amije maradt plusz újabb kötvénykibocsátásokkal fedezni a visszajáró különadókat, na, majd akkor jöjjön vissza a kisdiák.
Addig viszont ő csak annyit tud mondani innen, Berlinből, hogy hajrá, Magyarország....

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.