A december végi örömünnepet, januári dínom-dánomot, februári farsangot követően neki lehet látni a benső tisztulásnak, kinek-kinek lelkiereje, eltökéltsége szerint, hiszen a természet törvényeiben megnyilvánuló világrend úgy kívánja, hogy az égalattiak a tavaszi napfordulókor tisztultan fogadják a fényt, helyet teremtsenek magukban a világosságnak. Az ősszel felhalmozott élelem maradékát felélő farsangot tehát böjt követi. A böjt a kinti eseményekkel párhuzamosan, amikor tél és nyár, éjjel és nappal, sötétség és világosság, árnyék és fény, halál és élet között épp eldőlni készül a küzdelem, nemcsak a test, hanem a lélek és a szellem tisztulását is eredményezi. A böjt azt a megújult ürességet, kezdeti tisztaságot szándékozik megteremteni az emberben, amelyben azután megjelenhet a tavasszal ereje teljébe lépő Nap, azaz az igaz öntudat fénye. A böjt felkészülés, várakozás, előkészület, a szabadság bizonyítéka, az önuralom, uralom a világ és a test, önmagunk felett.

A magyarok valaha a Nap járásához igazították benső teendőiket és ezáltal ünnepeiket is. Tiszta szoláris naptárukban a Húsvét napja a tavaszújév kezdete, a fény tavaszi győzelme lehetett, a szokások, szertartások szimbolikája is ezt támasztja alá. Nem volt mozgó ünnep, ami változtatja az időpontját, csak mióta a keresztény luniszoláris időszámítás van érvényben. Így az utóbbi századokban a tavaszi napéjegyenlőség helyett a Húsvét minden évben a tavaszi napéjegyenlőség utáni teliholdat követő vasárnapra esik.

A Húsvét, amelyben egyesül az ősi tavaszünnepi tisztulás- és termékenységvágy, régen is valószínűleg napokig tartó ünnep, szertartások sorozata volt. Virágvasárnapon a lányok és asszonyok vízbe hajítottak vagy elégettek egy női rongyruhába öltöztetett szalmabábút. A bábú, a banya, azaz öregasszony a télen elöregedett földanyát jelképezi. Hasonlóan zajlott ez a február végi télkihordás szokásához. Lehet, hogy hajdan ez egy ünnep is volt, akkor még, amikor a falu határába vitték ki a bábút, hogy a határt évközben el ne verje a jégeső. A szomszéd falubeliek botokkal, husángokkal felszerelkezve azonban már ott vártak, mert ők sem akarták, hogy a tél, a fagy, akárcsak jég formájában is visszatérjen az ő vidékükre. Ilyenkor a két falu lakói összeszólalkoztak, majd közös egyezséggel a határra vetett szalmabábún töltötték ki haragjukat. Virágvasárnap tehát kivitték a telet, de mindjárt be is hozták a tavaszt a megújuló természetet szimbolizáló zöld ágakkal. Mindez azt mondja számunkra, hogy rituálisan mi is kihajíthatjuk ódon, meghalandó, meghaladandó gondolatainkat, terveinket és a kinti természettel egyidejűleg megújulhatunk.

A zöldágjáráshoz, ágszenteléshez előző nap gyűjtöttek ágat a fiúk. Főként barkát törtek, mert a megáldott, megszentelt barka gyógyító, gonoszűző hatású, de alkalmas rontás, mennydörgés, tűzvész és jégeső elhárítására is, egyszóval szinte minden elemi csapástól megóv. Villámlás ellen úgy véd, hogy nagy vihar közeledtével meggyújtják a pimpónak nevezett barkát és ha a füstje bejárja a ház minden zegét-zugát, akkor nem csap a házba a mennykő.

Az ünnepet megelőző hosszú böjt, test és lélek több héten keresztül tartó tisztogatása, a természet megújhodása megkívánta a ház tájékának megtisztítását is. Nagyhét vagy sanyarúhét tehát a húsvéti nagytakarítás, a házak, istállók, ólak tisztításának, meszelésének ideje volt. Virághétnek is nevezték, így ez volt a virágmag vetésének időszaka. Mást azonban nem volt jó ilyenkor földbe vetni, mert úgy tartották, csak virágozna a vetemény, de nem hozna termést.

Nagycsütörtökön fiatal csalánból főztek ételt, ez a legszigorúbb böjt idején az egyik leghatékonyabb, vértisztító hatású étel. A fiúk, akik néhány napja zöldágat szedtek, ezúttal kereplőkkel jelezték az idő múlását. A nagy zajjal voltaképpen a gonosz szellemeket kergették, űzték távol, hiszen minden alkalommal, amikor a sötétség és a világosság között küzdelem kezdődik, megnyílik az Alvilág kapuja. Éjjel az elhúnytak szellemei hazalátogatnak, odahagyják őrhelyeiket. Kincslátó időnek tartották e napot, amikor néhol csak egy órára, máshol két éjszakára is megnyílnak az addig őrzött kincsespincék és kincsekkel lehet megrakodni. Hogy honnan lehet tudni, hogy hol van a kincs? Például hajnalban ki kell menni a temetőbe, ott egy sírra kell ülni és tükörbe nézni. Aki a tükörben lángot pillant meg, az ebben az évben kincset talál.(43.) Az igazi kincsre persze önmagunk mélyén lelhetünk ekkor, ami lehet a tükör jelképezte igaz önismeret, vagy egy kiaknázandó képesség, egy eddig felfedezetlen adottság, tehetség, de egy megvilágító erejű gondolat is.

Nagypénteken napfelkelte előtt a patakban háromszor megmártóztak vagy az onnan hazavitt szépség- és egészségvarázsló vízzel, de szigorúan kinn a szabadban, a kút melletti vályúban megmosdottak. A víznek szótalannak kell lennie, vagyis sem menet, sem jövet nem volt szabad megszólalni, hogy ne fogjon rajtuk az igézés. Talán mert �hallgatni aranyat ér�, de inkább a korai kelés és a friss víz áldásos hatása miatt aranyvíznek nevezték, máshol meg hollóvíznek, mivel �a holló ilyenkor mossa a fiát�. (44.) Ez a tisztálkodás - próbáljuk csak ki! - szépséget, frissességet ad az embernek, úgy mondják, hogy az esetleges bőrbajok ellen is hatásos, sőt szeplők is eltüntethetők - ha máshol nem, hát bévül, s így makulátlanokká válhatunk.

E naptól nem szítottak tüzet, sőt kioltották a parazsat. Nem volt szabad, de így nem is lehetett kenyeret sütni, tésztát viszont szabad volt dagasztani. A benső és külső természet harmóniájának megteremtését egyaránt célozta a embereket és a világot felépítő elemek tisztítása, ami a tűzszentelés és vízszentelés szokásában maradt fenn. A naptári fordulatokkor, hogy erejét növeljék, mindig tüzet gyújtottak, áldozatot mutattak be a Napnak. A házi tűzhely melegéhez évente egyszer gyújtottak csak tüzet hajdanán, mégpedig nagyszombaton vagy a nyári napforduló idején.

Mindkét alkalommal, így tavasszal is a jövendő élet ígéretei, a gyerekek voltak a tűzrakás felelősei: ők gyűjtötték, hordták össze a máglyarakáshoz szükséges fát. A tűz begyújtása eredetileg úgy történt, hogy még ártatlan fiúk dörzsöltek össze két � kemény és puha, fallikus és kimélyített, hím és nő, tehát ismét csak a termékenységet idéző - fát, a gerjesztett izzást kóccal felfogták és ezzel a lánggal gyújtották be kelet felől a régi, használt fákból négyszögre, négy égtájba rakott máglyát. A tavaszi tűzünnep hálaadó ünnep volt a Teremtőnek az újrakezdődő éledésért, életért. A természetben megtapasztalható körforgásban végső soron az öröklét ígérete rejlett, hiszen így a végérvényesség, a halál csak látszólagos, csalóka, tehát legyőzhető.

E napon tartották a vízszentelést is, talán tisztító füvekkel, amiket esetleg meg is gyújtottak, vagy netán felizzított patkót dobtak a vízbe. A máglyából azután a tiszta tüzet, a vízből tiszta vizet úgy, hogy minden porta kapjon belőle a faluban ilyenkor a fiatal fiúk hordták széjjel, akik tiszta romlatlanságukkal nem szennyezhették be az épp megtisztított elemeket. Az így nyert újtűz adta a forróságot a főzéshez, s később a meleget a kinti zimankó ellen.

Nagyszombat éjjelén, húsvétvasárnapra virradóra tartották a határjárást (45.), egyrészt hogy mágikus védőkört vonjanak a tavaszi vetés köré, másrészt hogy a közösség legfiatalabb tagjait megismertessék a határhalmokkal, határjelekkel. Az ősi szokás zajcsapással, dobolással is együttjárt, hogy a körbejárt területtől távoltartsák a számtalan formában ártható gonosz erőket, miként ez imájukból is kiderül: �Távoztass el mezeinkről jégesőt, sáskát, árvizeket, a falunktól a tüzet, idegeneket, adj bő termő esztendőt s békességet!�(46.) Kitisztították az útjukba eső forrásokat is, így ez a szertartás nekünk személyiségünk határainak körbejárását, azaz saját korlátaink, egyben lehetőségeink felülvizsgálatát jelentheti, valamint alkalmat ad arra, hogy megtisztítsuk benső forrásainkat is, ahonnan szellemünk éltető erőt nyerhet.

Húsvétvasárnap dologtiltó nap volt �embernek, asszonynak� egyformán. Aki ekkor a mezőn dolgozik, annak elveri a termését a jég, aki befog, azt is szerencsétlenség éri. Az asszonyok, lányok nem főzhettek, varrhattak vagy seperhettek, dolguk csak a tojásfestés volt.

A tojás, mint világtojás az ősvízzel és a benne lévő élet csírájával a kozmosz időtlen ősállapotának szimbóluma. Ősi képzet a női őselv tojta tojásból kikelő, születő, kibomló világmindenség, ami megtalálható a székelyeknél is, szerintük Tündér Ilona az első húsvétkor madár képében tojta a Napot és a Holdat. A Nap és a Hold megszületése a kettősség létrejöttének pillanata. A tojáson belül mint annak sárgája és fehérje jelennek meg, míg a felső héj az égboltozatot, az alfél a földet jelképezi. A festett tojások évezredes jelrendszere, az égtájkeresztes díszítéssel, negyedeléssel jelzett napfordulók a rendezett világmindenséget jelenítik meg.

A tojás összetett szimbolikájára utal, hogy számosat találtak régi, évezredes sírokban is. A pirosra, a vér, az élet színére festett, díszített tojást annakidején a holttest mellé, a vállához vagy a sarkához helyezték. Ez a természet tavaszi megújulásának, körforgásának élménye alapján az újjászületés, a folytatódó, újrateremtődő lét reménységét hordozta, a bizakodást, sőt bizonyosságot az öröklétben. Hiszen ahogy a tojás kemény, csontszerű, élettelen héja mögötti rejtekben is az új élet búvik, aképpen a földkéreg alá, a föld méhébe, magzati létbe költöző halott lelke számára is adott a halhatatlanság és újjászületés, (vagy legalább) az újraszületés, újrateremtődés lehetősége.

Húsvéthétfő lehetett hajdan a napéjegyent követő nap, a termékenységünnep napja, amikor elég magasra hág a Nap ereje ahhoz, hogy most már a legények induljanak jó korán a lányos házakhoz. Vízbevető hétfőnek (47.) is nevezték, mert a legények hajdan a patakhoz vitték, később inkább vödrökben hozott vízzel locsolták a lányokat, hogy szertartásosan megtisztítsák és a bőséges szaporulat érdekében szimbolikusan megtermékenyítsék őket. Ilyenkor hétfőn, a Hold napján minden leány Boldogasszony, a szülést segítő, életadó istenanya, anyatermészet megjelenítője, aki mint Földanya ugye tavasszal termékenyül meg a belévetett magtól, s mint Szülőboldogasszony - az életfa vagy világfa női alakja, az égen Tejút - pedig épp háromnegyed esztendő, kilenc hónap múlva, karácsonykor szüli meg az új Napot.

A lányok kellően megtisztelve érezték magukat a hideg zuhany után és a locsoló legényeknek piros tojást, kokannyát ajándékoztak, ezúttal mint a termékenység jelképét, sőt hímes tojást, mert az a here szimbóluma is. A tojásokkal játék kezdődött, a fiúk versengve, vigyázva ütötték és gurították, sőt dobálták: egyes helyeken egyenesen a Nap felé hajigálták. Amíg a tojás a levegőben volt, addig szertartásos mozdulatokat végeztek, különféle lépéseket, forgásokat, karmozdulatokat tettek, versengtek, ki tudja a legbonyolultabb mozdulatsor után elkapni a tojását.

A tojást itt mint a Földanya szimbólumát dobták az ég, a Nap felé, hogy a mennyei nászt, az év legeslegvégén újjászülető Nap megfoganását, a világ megújulását, a teremtés minden esztendei megújítását segítsék. De az is lehet, hogy a tojásdobálással saját erejüket adták jelképesen a sötétséget épp legyőző Napnak, hogy ezzel hozzájáruljanak égi pályája emelkedéséhez, a nappal további növekedéséhez - saját termékenyítő erejüket, hogy egyúttal a fény majdani születését segítsék. Így segíthetjük mi is ekkortájt, hogy a világosság erősödjék, nőttön növekedjék bennünk. Ezzel a nappal véget ér a böjt, a húsvéti ünnep nevében is az rejlik, hogy a tisztulás után ismét vehetünk magunkhoz húst.

 http://www.tengrikozosseg.com/products/csorgo-zoltan-a-szimbolumok-es-szertartasok-szerepe-a-modern-kori-ember-eleteben/

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.