Kedves Olvasók!

Rég nem írtam bejegyzést, mert rengeteg dologról írhattam volna, talán még egyszer írok is róluk.
Most azonban, arról írok, ami számomra a legfontosabb mindenek felett: a Hazám iránti érzelmekről.
Sokan tartanak majd szentimentálisnak, nem bánom, azoknak azt ajánlom, nézzék meg mekkora imádattal, szeretettel beszéltek, cselekedtek egykoron hazánk és más megtagadott birodalmak vezetői.

Emlékszem gyerekkoromban fogalmazást kellett írni, kinek mit jelent a Haza. Emlékeim között nem találok ócsárló, dehonesztáló véleményeket, csupán a hősies megfelelni akarást a fiúkban, akik az Egri Vár hős védőihez, a lányok a harcos asszonyokhoz, vagy a rendíthetetlen tanár nénihez akartak hasonlítani.

Mert akkor, ott, a honismereti osztályban olyan tanár nénink volt, aki abban a rendszerben, olyan egyenes derékkal és tüzes tekintettel hirdette nemzetünk nagyságát, a székelyek és az elcsatolt területeken élők élni akarását, hogy szájtátva bámultuk.

Saját múzeuma volt Szihalomban, ahol minden népi mesterség összes kelléke megtalálható volt, és bizony életre keltek, ha az ember hozzájuk ért. Történelmünk egy darabját hordozta minden darab, volt szerencsém a pékmesterség eszközeit bemutatni, megismerni, olyan péklapátot fogni, szorítani mellyel régen talán egy háziasszony vette ki a kenyeret a kemencéből, háborúból hazatért urának.
Büszke voltam, hogy része lehetek ennek a csodának és nem akartam, hogy vége legyen, mert minden nap varázslat volt, és igaz hazaszolgálat gyerek módra.

Mint ahogyan csodának tarthatta sok szerencsés ember, amikor Horthy alatt vasutakat épített a hazának a nemzetnek, vagy amikor, visszakaptuk elorozott területeinket, elszakadt nemzettestvéreinket.

Azok a tízezrek, akik a közeledő orosz horda elleni védelemben, önként az életüket adták, hallgatva Szálasit a rádión, reménykedve a sors jobbra fordulásában. Azok, akik vállukon hatalmas lelki teherrel testileg-lelkileg legyengülve a Budai Vár belsejében összenézve, erőt gyűjtve szembenéztek a vörös ördöggel.
Azok a nemzet legjobbjai, akikre büszkén emlékezünk.

A történelmünk mindig megmutatja a világnak, hogy legyőzhetetlenek vagyunk, leszünk, ebben biztos vagyok.
Mert a percekért érdemes élni, melyeket átélhet az ember, büszkén mesélve gyermekének, hogy megtette, amit a haza megkívánt.

Az a Haza, mely sokak számára már, mint rossz beidegződés, egy állandóan csak adósságban úszó megmentésre váró kolonc létezik. Mikor bezzeg máshol milyen jó, mi meg csak állandóan szenvedünk itt.

Én mégis büszkén élem az életem e gyönyörű meseszép országban, ami még akkor is megvillantja szépségét, ha senkiházi elvetemült állatok tépik, szaggatják testét , és ellenállva példát mutat megújulva, újra és újra virágba borítva összes gyümölcsfáját, mezei virágait a tavasz beköszöntével.

Ez az, amit várok már nagyon, hogy beszippantsam azokat az illatokat, amiket hazám virágai produkálnak, és azt a gyönyörű természetet ami, ha kizöldell a világon egyedülálló.

A gyermekeimmel kergetőzök kint a szabadban, és megköszönöm a sorsnak hogy itt és így élhetek.
Szerény anyagi, de annál gazdagabb lelki világgal, és szellemi erővel, ami fundamentuma lehet szeretett hazám talpra állításának.

Mert annyi a tennivaló, hogy nem pihenhetünk egy percet sem. Építenünk és rombolnunk kell egyszerre, miközben tiszta tekintettel néznek ránk gyermekeink reménykedve, hogy apu és anyu mindent megold, és mire felnőnek minden szép és jó lesz.

Mert hiszem, hogy megoldjuk! Erős a hitem a Hazában, a nemzetemben, és amíg a kezem emelni bírom, harcolok a szebb jövőért, ahogy csak tőlem telik. A gyermekeimet hazaszeretetre nevelem, asszonyomat megbecsülöm és tisztelem, mert megajándékozott a legeslegszebb ajándékkal a földön.

A barátaimat szintén megbecsülöm, és tisztelem, mert ők is tisztelnek és megbecsülnek.
Tudom furcsa, de köszönöm minden hazafinak, akik írásaim olvassák, esetleg beszélnek róla, mert akkor már megérte dolgozni és írni.

Nem harcolhatok, harcolhatunk úgy, ahogyan szeretnénk, még nem.
Viszont abban biztos vagyok, eljön még az idő mikor végre csapást mérhetünk Hazánkat eltiprók dölyfös seregére, és tiszta tekintettel, véres kardal, mondhatjuk: végeztünk.

Addig is, minden nap erősíteni kell magunkban azt a hun legyűrhetetlen győzni akarást, amit évszázadokon át örököltünk, és alázattal, szolgaként szolgálni nemzeti lobogónk által megtestesített nemzeti eszményképet, amely lelkünket táplálja nap, mint nap.

Kitartás!